Versciklus: tartalmi és hangulati összefüggés különálló versek sorozatában

Kép forrása: Facebook / Dorina Costras Art

                           

Eltűnök végleg
Nem áll utamba senki
Ki is akarna megállítani
Keresem a pillanatot, amikor még boldog voltam
Hamar megtalálom
Átkísér a hídon
Fogja kezem
El nem engedi
Nem félek
Velem van

Ezt látod halott arcomon
A békét
Felnyitom lelkem börtönét
Kulcsát eldobom
Nem zárja be már senki többé
Lelkem szabadon távozik
Boldog

Nem ébredek többé soha
Testem fehér
Köröttem vérem pirosa fénylik
Fekete por száll a levegőben
Repülök

Elfelejtem a jót, a rosszat
Nem köt többé semmi meg
Vérrel mosom arcom
A semmibe tekintek
Szavamat nem hallja senki
Néma panasz
Nem érti más, csak én
Holt lelkemet feltámasztani mi tudná
Sehol nincs az már
Rozsdás lélek szivárog az ifjú test börtönéből
Nehezen szabadul
Fáj

Az idő romjai fölött szállok
Letelni nem hagytam
Összetörtem én
Tekintetem sötét
Nem látsz már benne semmit
Felhők könnyeznek fölöttem
Én nem sírok – nem tudok
A nap kisüt
Új élet kezdődik
Nélkülem

Hagyjatok meghalni
A döntés legyen egyedül az enyém
Most vagy majd
Oly mindegy, mikor
De bekövetkezik – megteszem
És én akkor
Boldog leszek

Élet
Nekem már nincs
Kioltom az életet
Nem másét – az enyémet
Senkinek nem hiányzom

Fehér halott
Fekete hamu
Ki az?
Én
Már nem vagyok
De leszek
Egy új testben
Egy új életben
Másként
Máshogyan

Elmúlni fáj
Ez az utolsó, amit érzek
Helyem itt nincs már
Létem színpadából tüzet rakok
Felégetek minden hidat
A híd elhamvad
Elhagyok mindent
Nincs többé
Mi rám vár

Késő van
Este van
Lehunyom szemem – nem látok semmit
Látni engem más se tud
Semmi vagyok
Halott vagyok

Felsikolt a szám
De a hang már csak egy kósza sóhaj
Segítség!– ezt kiáltom
De késve már a szó el nem ér senkit
Kerget a halál
Odaadom magam neki
Önként

Halott szív
Halott lélek
Már semmi meg nem érint
Lelkem sivatagát feláztatja vérem özöne
Sebem régi – felszakítom
Megtört életemnek vége
Végzek vele

Nem fájhat többé, ami fájt
Erőm véges – elfogy
Életem értelmét többé nem látom
Véget vetek a szenvedésnek
De nem egyedül saját kínomnak
Lelkem megnyugszik – eltávozik
Zsarnok szívem tüze kihúny
Már nincs mit táplálnia

Életem rövid
Mert így akarom
Elindultam az úton
Nem fordulok vissza
Nem tehetem
Az úton végigmegyek

Halál – miért?
Másként nem élhetek
Kerestem a kiutat
Belebuktam
Újra erősebb lett nálam
Már látom a rám váró ördögi halált
„Mosolyogj: nem fáj”

De lelkemet nem adom el
Én tépem szét
Senki nem láthatja többé
Titkomat megőrzi
Kellett volna egy szó
Ami elkísér utolsó utamon
De jobb a magány
Úgy nem sért mást tettem
Kellett volna sok egyéb
De nem adatik meg rossznak a jó
A rossz jótette: távozom

Szabadítok
S így szabadulok
Új börtönbe vonulok
Kárhoztatom lelkem
Örök bolyongásra
Engedem véremet
Hadd menjen útjára
Vörösben pompázik a kövezet
Ünnepel
Megtalálják testemet
„Mit tettél?”
Megszabadultam az élettől
A magánytól
Megszabadultam magamtól
Testemtől a lelkem
Szabadon szállok
Nem kell várnom

Halni vágyom
De nem: élni! Késő…
A halál vár rád
Meggondoltad volna előbb
Vár a hant, a szemfedőd
Véred vonala útjelző
Ezer kis sebből fut elő
A halott
Életerő

S ím: szabad már
Felszabadítá önnön börtönéből lelkét
Mely súlyos teher alatt sírt, nyögött
Hamvainál gyász-szó mellett
Már alig-ember sírt

Gyilkos vagy
Önnön gyilkosod
Holt szemed tükre
Ó – mit látnak benne – borzalom
Egy hullócsillagpillanatú élet

Életet kaptam - kincset
Múltat, jelent
De jövőm már nem lehet
Eltékozolt élet
Végzek veled
A kincset eltemetem örökre
Nem talál rá senki sem

Felveszem szép ruhám
Levetem bűneim
Felmentést talál-e megsebzett lelkem
Elindulok
Megérkezem
Nem fáj többé semmi sem
Köd borul szememre
Szívem elszorul
Arcomat könnyem
A földet vérem áztatja
Véráztatta földből új élet sarjad
S megy tovább
Nélkülem
Boldogan

Gyilkos vagyok
A magam gyilkosa
Bűnbocsánatot nem nyerhetek
Magamtól
Soha
Két bűn az enyém
Az élet és a halál
Az élet azért, ahogyan éltem
A halál azért, ahogyan haltam

Eltévedt szavak szállanak köröttem
Szívemet el nem érheti egyik sem
De mi az –  egy fénysugár
Ez éri el fáradt lelkem
Hang szól hozzá
Megérkeztél:
Pihenj, leány

Fény gyúl a távolban
Felé indulok
Hozzá tartozom
Az övé vagyok
Hamuvá válok – maradok
Füstté válok – szállok
A hamuból új alakot formál az idő
Élteti majd egy új erő
Lázas arcom lángja
Vérem pirosa
Lelkem síró szavai ők
Semmivé vált életerő

Sikoly szakad fel meggyötört testemből
A fájdalom szava
Szól hozzád
Ölelj magadhoz
Szoríts
Míg utolsót szólok
El ne engedj
Ezt akarom
Az utolsó pillanatig
Vigyázz rám!

Emlékek könnyei
Lázas arcomat tovább hevítik
Tűz lobban rajta
Elemésztő
Arcom izzó virága
Vérem pirosló lángja
Egy szót üzen csupán:
Kiálts!

Kiálts rám, ha maradnék
Kiálts rám: itt számodra már nincs menedék
Kiálts rám, ha nem mennék tovább
Kiálts rám: menekülj, szaladj tovább
Kiálts rám, ha látod, hogy fáradok
Kiálts rám: ha kell, veled futok
Kiálts rám, ha látod, erőm elfogy
Kiálts rám: örökké veled maradok
Kiálts rám, ha megállok
Kiálts rám: nyugodj békében, barátom

Pirosló örvény zárja börtönbe megfáradt lelkemet
Pirosból fekete lesz
Sírhant az
Hova pár ember jár csak
Ördögi kör járja
Veszett táncát köröttem
Engedni nem akar
Halál–virág bólogat
Lassan letelik időd
Felé nyúlok
A szirmok lehullanak
Látom, miként foszlik semmivé életem
Testem elhamvad
Lelkemnek szabad utat ád
S száll a lélek
Boldog
De boldogsága mire jó
Megnyugvást hoz-e a halál

Széttéplek
Szép lélek
Titkodat ne sejtse senki meg
Lelkem darabjait össze ne rakd
Mit olvasnál benne
Bűnt s zavart
Vígaszt ki nyújt a halálraítéltnek
Ki érti meg
Mit miért tett
Önmagát ítélte halálra a lányka
Ne maradjon egynek erre a világra
Ó, gyermek
Mit tettél
Szomorú sorsodnak végére
Pontot tettél
Sorsodnak könyve
Pirossal van írva
Vér–vörös a tinta
S te vagy foglalatja

Fájdalmat okozol magadnak
De mindez semmivé válik
Csendben égeted életed
Füstje nem bánt senkit
Hiányod észre nem veszik
Boldogok ők
S te tovább zuhansz
A magány tengerébe

Megszületni mire jó
Ha csak a halált várom
Más–világot álmodok magamnak
Hamar odaérek
S meglátjátok
Hogy vártátok
Széttépnétek
Mint éhes keselyűk
A sivatag délibábjában

Megfeszített lelkemet
Éles karmok hasítják
Rágódjatok cafatjain
Csak tessék
Ha bírtok
Szólásra nyissátok
Betömött szátok
Dühödt lélek
Nem enged most szólni
Ő beszél

Éles kés a szó
Mely hozzám beszél s lelkembe mar
Durván forgatja pengéjét
De megbicsaklik a szó
Elég

Pilláin át
Bíbor–köd az
Mit lát
Megölte őt
Magát
Lebeg már
Föntről nézi
Hogy
Nem siratják

Egyformán közel s távol
Az élet és halál kapujától
Mely szólít hívogatón
A halál
S ki eltaszít magától
Az élet

Fekete lepelbe burkolom
Megfáradt testemet
Kirohanok a világból
Nem találtok rám soha sem
Szólít a végtelen
Megyek s követem
Vissza nem is nézek
Elfeledem az életet
S menedékem a halál

Sötét éjen
Bársony–puhán
Ölel magához
A halál
Testemre fonódik
Fekete bársonyteste
Gyengéden, óvón
Szorít magához
Többé el nem enged
Szeret és nem szól semmit
Csak szorít, szorít, szorít
Az övé lettem halálos ölelésben
Végtelen kötelékben

Sötét bársony az éjjel
Eltemetem magam benne
Lelkem tüze talán égne
De én mégis a feledés óceánjába merítem
S halál–köntöst terítek vállamra
Szemfedőmmé válik az éjszaka

Megsebzett kőszikla
Vérben áll
Szilárdan
Darabok - megölték
Tökéletes, új forma
De ez már kevés
Az élet tüze kihúnyt

Ki lesz, ki megbocsát
S megértő szóval fordul hozzád
És nem rádkiabál bántón
Sajog a lélek
Tüzét magam folytom el
Test és lélek fájdalma
Kioltják egymást
S béke születik kettejük nászából

Bolyongó lélek
Meg nem áll
Sosem
Kergeti őt
Az élet
Emléke


Menekülj, rohanj
Maradnod nem szabad
Őrült gondolat
Mi agyadban megfogant
Hozd világra
S szabad vagy

Ne tovább
Nincs hová
Jeges rémület
Ugyan
Mitől
Már
Többé
Semmitől
Soha
Senkitől

Angyalnak születtél
Végül mégis a pokol gyermeke lettél
S hitveseddé lett
A halál

Néma düh
Forró könnyei
Végigszántják arcomat
Lángoló, engesztelhetetlen
Örvény
Mely magával ragad
Konok hallgatással
Néma jajongással

Torz a tükör
Miben szemléled önmagad
S azt látod
Mit látni kívánsz
Elfedi igaz valódat
Még magamaga elől is
S megmutatni nem meri
Senkinek
Félelem ölel körül
S tart szorosan
El nem enged
El nem szakad tőled
Kérni hiába is kéred
Értelmetlen
Hisz valójában nem is mered

Fenyeget a vész
Ki lesz
Ki megment téged - önmagadtól
Ha hagyod
Ha hagynád
De miért is
Amikor oly hiábavaló
Most így érzel
Szenvedsz tőle
De édes e kín
Örömmel állod
S szinte kívánod
Ahogyan eddig semmit sem

Ki vagy te
S, ami fontosabb
Ki ő
Ki ő, aki megvált sorsod elől
Ki ő, aki ennyire szeret
El sem képzelheted
Létezik
Igen vagy nem
Hamarost megtudod
Tévedtél-e, avagy sem

Terhessé válik a szó is
Mit kiejtesz szádon
S gúzsba köt a remény
Hogy nem veszted el önmagad végleg

Pokolnak peremén táncolva
Különös dallamot ver a szív
Zsoltárát hallgatva
Zuhansz pokolnak aljára
Pokloknak poklára

Izzadva vért s verejtéket
Így felelsz majdan az Úrnak színe előtt
S foglalod el helyed akarata szerint
Miképpen Ő dönt

Kérgesszivű hajnalon
Ragyogtát a napnak nem láthatod
Mert szívednek veszett harangjátéka
Hozza meg az örök alkonyt

Kegyetlen rabtartó az élet
Irgalmas őrző a halál
Szíveddel úgy érzed
Végre nyugalmat találsz

Kérlelő
Ölelő
Harcos kedvű szellem
Ezzé tetted önmagad
S harcolsz vele az időknek tengerén
Önmagad ellen

Éhes szellem a szív
Mi melledben dobog
S minden rebbenése egy-egy jajszó
Mellyel célt nem találsz:
A semmiben elveszett kiáltás

Szállj, angyal, szállj
Szabadulásod záloga rajtad áll

Bolondos szellem táncol szívedben
Végre elfeleded, mit tettek ellened

Sekélyvizű tó az életem
Melyben lomha kőként kacsázik szívemmel
A szerelem

Keselyűként csap le rád
S mindenestől felfal téged
Ne ijedj meg
Nincs mitől félned